Na végre behoztam az egy hónapos lemaradásomat, ami a képeket illeti... most egy darabig fényképezőgépet se lássak... :) Ja persze, mintha kibírnám hogy ne fényképezzem állandóan ezeket a tündéreket... :)

"Gyere vissza teeeeeeeee!"

Áron névadó áldása után (Bercel aludt, azért nincs rajta egyik képen sem, később meg elfelejtettünk több képet csinálni)

Beával és Noémivel

Krisztiékkel

A fiúk

Bercel bújik a lábam mögé :)

Kis kulcscsontöröttem miután hazajöttünk az ügyeletről (A trombitát ajándékba kapta, mert nagyon ügyesen viselkedett. Ja, és tudom hogy az nem trombita hanem szaxofon, de Bercel így hívja...:))

Bercel "katona bácsi"-ja :)

A liftben... megyünk bababuliba (ahol aztán Bercel eltörte a jobb kulcscsontját, de erről majd később...)

Egy polcnyi gyerek :)

Kiccsaládunk :)

Áron szereti amikor fésülgetjük :)

Fejemelgetés

No comment... :)

JÁTÉK!!! Ezen a képen HOL van Bercel???Várom a megfejtéseket kommentben... :)

Bercel "mosogat"... A MÁNIÁJA! Reméljük ez a szenvedélye 10 év múlva is meglesz...

Szkandereznek :)

Torna

Bogi autózik

Katica is eljött segíteni nekünk, és nagyon jól éreztük magunkat vele! :)

Családi esten Bogi is énekelt

A fiaimmal... :) (olyan fura igy leírva látni... hogy nekem fiaim vannak... mármint gyerekeim... nektek nem fura?!?! :) Vagy csak én ragadtam le ott, hogy kislány vagyok és a mami főz rám?! :)

Babatali volt nálunk

Néha eljutunk mozogni egy kicsit... ránk fér... :)

Vevével

A kisfiammal :)

Bogival

Keményen edzünk... :)

Áron Vevével

Dominika 3. szülinapi buliján

"Ájá (anya)! Ez mi ez ájá???"

Olyan nagy már Bercel, nem???

Áron meg Bogi

Amikor Áron még "Pötyi-baba" volt :)

Természetesen Bercelt is be kellett néha rakni Bogi mellé a kiságyba... :)

Julikával

Nem is olyan rég Vevéék itt voltak nálunk egy hetet Bogival, és segítettek amiben csak tudtak. Nagyon mókás hét volt, imádtuk :)

Áron és Bogesz

Bercel lelkesen utánozta a kicsiket

Építőzés apával

Bogi megkaparintott egy kanalat, és el sem akarta engedni... szerintetek is megérett ez a majdnem 6 hónapos tündér a hozzátápláláshoz?? :)

Áron-bébi a hónap elején, 4 hetesen... amint látszik, tele volt anyatejes-kiütéssel... de most már széééééééép a pofija, és szerintem olyan jóképű pasi! Imádom! :)

Rengeteg képpel el vagyok maradva, és szívem szerint azokat pakolgatnám most inkább fel, mert akkor legalább nem kellene közben gondolkoznom, DE olyan régóta nem írtam már a fiúkól, hogy most végre erőt veszek magamon, és nekikezdek... :)

Bercel nagyon szereti Áront, amikor reggel felkel, odafekszik mellé, megfogja az állát, és mondja neki hogy: "kicsi szívem" - meg kell zabálni! Főleg a hangsúly miatt ahogy mondja... :) De azért a testvérféltékenység minket sem kerül el, mégha "csak" látens módon jelentkezik is. Amit Áronnal csinálok, azt Bercellel is kell, pl. ha megmérem, berakom a hordozóba, felemelem, stb. Néha odahozza az innivalóját, és mondja, hogy őt is úgy itassam mint Áront, vagyis vegyem az ölembe. Ez egyébként teljesen érthető, de azért egyben nagyon fárasztó is... egy szerencsém van, hogy rengeteg segítséget kaptam eddig, amióta megszületett Áron (5 hete) mindig volt velünk itt valaki, pl. anya, anyósóm, Móni, múlt héten a Veve+Bogi, most meg Katica - nem panaszkodhatok. de még így is nehéz.
Azon a héten, amikor egyedül voltunk itthon többször is voltunk bevásárolni - egy élmény volt! :) Alig néztek minket az emberek, amikor a szűk Tesco express-ben úgy lavíroztam a két gyerekkel, hogy Áront magam előtt toltam a babakocsiban, a másik kezemmel pedig a bevásárlókocsiban húztam Bercelt... :)

Bercel

(Alvás előtt... :) (Olivér mindig kinyitja neki az ablakot - ez Bercel mániája, nem tudom miért, de odavan a hidegért. És mivel Olivér viszont nincs oda a hidegért, ezért míg altatja Bercelt, sapkában van. És mivel Bercel ugye mostanában mindent utánoz, ma ő is sapkában akart aludni... :) És még valami: És-sel nem kezdünk mondatot! - mondaná anyukám - illetve biztos mondja is amíg ezt a bejegyzést olvassa :))

Ahogy azt már írtam, mindenbe utánozni akarja Áront, pl. néha alvás előtt fogja magát, kidobja a cumit a szájából, és elkezd "sírni", és közli, hogy kiesett a cumi a szájából - és neki és szépen vissza kell rakni mint Áronnak... :)

Nem érdeklik a játékai, SEMMIVEL nem akar játszani, vagy max. 2-3 percig. Egész nap DVD-t nézne ha hagynám, illetve engem követ mindenhová, hogy mit csinálok, és velem akar játszani, CSAK velem. Persze akkor, ha az apja nincs otthon... Illetve van egy "játék", ami még a mániája, hogy nekem fel kell vennem/vagy az apjának/vagy valakinek, és akkor azt kell mondani egy másik embernek, hogy "nem adooom", és futni vele össze-vissza a lakásban - míg a másik próbálja elvenni. Hatalmasakat kacag ilyenkor, és nagyon boldog. Mi meg lefáradunk 5 perc alatt... Sokat gondolkoztam, hogy miért pont ezt akarja állandóan játszani, aztán rájöttem: ezt a játékot (Bercelen kívül) csakis KETTEN lehet játszani, vagyis mind a ketten ilyenkor rá figyelünk, csak Vele foglalkozunk. Hát ezért...

Kb. 1 hete elkezdtük vele a bilizést (eddig azért nem, mert 1. nem érdekelte a dolog 2. nekem nem volt hozzá se türelmem, se energiám... na nem mintha most több lenne, de mivel sokszor szólt, hogy ő most pisil, gondoltam muszáj rászánnom magam a dologra... :) Nagyon ügyes egyébként, de a "nagydolgát" csak pelsuba hajlandó végezni, mégpedig úgy, hogy elbújik a szobájába... kis cuki... :)
Nagyon rafkós, mert már zsarolni is tud a bilizéssel; valamelyik nap felmászott az asztalomra, és levette a hibajavítómat, és azzal játszott. Persze elvettem tőle, és közöltem vele, hogy márpedig ezzel neki nem szabad játszania. Próbálkozott egy elég erős hisztivel, de mivel hajthatatlan maradtam, fogta magát, bement a szobájába, majd 2 perc múlva kijött, és közölte, hogy "Aja, pisiltem szobába szőnyegre!" Berohantam, és kérdeztem tőle, hogy de hát Bercel, hova kell pisilni? Mire a gyerek mondta, hogy bilibe. Kérdeztem tőle, hogy megígéri-e, hogy ezentúl oda pisil? Mire kinyújtotta a kezét, és közölte, hogy hibajavító... vagyis adjam oda neki, és akkor hajlandó lesz (csupán bosszúból) nem odapisilni a szőnyegre... áááááááááááááá!

Rengeteg mindent mond már, vagyis mondatokban beszél, imádnivaló, hogy már mindent értelmesen mond. Én mindent megértek, de kívülállóknak azért még így is okoz néha fejtörést, hogy mit is akar ez a gyerek?!?! (Pl. közli, hogy: "Nézek filmet!" Mire megkérdezem, hogy milyen filmet akar nézni? Mire ő: "mezőkirály!" Én ebből tudom, hogy a "Kis piros traktort" akarja nézni, akiről ugye köztudott, hogy ő a mezőkirály, de egy "idegen"-nek ez nem elég infó általában... :)

Pár szó van, amit ugyan már ki tud mondani szépen, ha odafigyel, vagy ha külön kérem rá, de reflexből még úgy mondja, mint régebben. Pl. "kona tacsa = donald kacsa.

Szereti még mindig a youtube-ot, szoktunk zenét hallgatni, és közben vígan táncolunk. Imádom, amikor jön oda, és közli: "Aja, nézzük utubot! Aja, jeje tánconi! :)

Beleléptünk a "mit csinálsz Aja???" - korszakba, és az is az állandó kérdések közé tartozik, hogy: "Ez mi ez???".

Nem étkezik valami változatosan, kis túlzással ugyan, de állíthatom, hogy joghurton (probiotikus,ivós) és sonkán él a gyerek... na jó, kenyeret eszik még meg gyümölcsöt, paradicsomot. De főtt ételt szinte alig.

Több mondókát el tud már mondani, igaz, általában a mondókáknak csak a felét mondja ő, mert mindig úgy mondattam vele, hogy én mondtam egy sort, ő pedig befejezte. Ezért ha arra kérem, hogy mondja el pl. a "Cini cini muzsikát", akkor ezt mondja: "Cini muzsika, Zsuzsika, Tücsök koma hegedül! Bercel edüdü!" vagyis Bercel egyedül elmondta... :)

Most vasárnap Istentisztelet és a gyűlések után nekem kóruspróbám volt, Olivér Áronnal volt, Bercel pedig a bölcsiben játszott Dominikával és a nagymamájával - fél órán keresztül nem láttuk. Amikor találkoztam vele, láttam hogy egy kicsi ásványvizes üveg van a kezében, és vizet iszik belőle. Kérdeztem Olivért, hogy ezt kitől kapta? (Merthogy én aznap egy kubus üvegben vittem neki vizet) Olivér mondta, hogy fogalma sincs. Erre kérdeztem Bercelt, hogy honnan van az a víz? Kitől kapta? Mire ő: "Találtam Jézu házába! A földön! - na gondoltam ez fantasztikus, ki tudja kinek a vizét issza ez a gyerek????? Ááááááááá! Lehet hogy jobb volt amikor nem beszélt még, és nem tudtam ilyen dolgokat????????? :)

Nagyon szeret segíteni, pl. mosást feltenni, főzni, stb.

Áron

Kis tündérbogyó, nagyon türelmes és nyugodt baba, de hát számomra ez nem meglepő, ilyen gyereket rendeltem ugyanis... :)
Napközben sokat fenn van, és nézelődik, szinte alig alszik, de általában nem sír, nem nyűgösködik, hanem nézeget, jól elvan. Ha nagyobbat alszik napközben, akkor az késő délután/kora este van, ez azért jó, mert ha Olivér nélkül fürdetem/altatom Bercelt, akkor ő azt átalussza, és mondjuk este 10kor kel enni, aztán alszik is vissza.

Egy biztos: ha alszik is napközben, az tuti, hogy abban a 2-3 órában amikor Bercel alszik, fenn van. Mintha érezné, hogy most vele is tudnék végre foglalkozni, úgyhogy még véletlenül sem alszik olyankor, pedig nem bánnám, ha olyankor én is aludhatnék... persze így is szoktam azért aludni, különben kipurcanok a nap végére; magam mellé teszem Áron, picit nevetgélek vele, meg "beszélgetünk" :)) aztán úgy egy fél óra elteltével közlöm vele hogy na most alvás van, és alszom. Úgy kb. 5-10 perceket, mert Áron persze nem alszik, és 5-10 percenként hangot ad abbéli haragjának, hogy én viszont igen... :)

Nagyon türelmes kis manó, és nem egy zabagép... na nem mintha Bercel az lett volna, de míg Bercel 5 hetesen 4 és fél kiló volt, (pedig kisebb súllyal született mint Áron), Áron 5 hetesen 4130 gramm.
Csak anyatejet kap egyébként mint anno Bercel, és ahogy szoktam mondani: igény szerint 3 óránként eszik általában... :) Az én igényeim szerint... hehhe :) Persze csak viccelek, de tény, hogy Áronnál már lazábban alakulnak az etetések. Van, hogy 4-5 órát is elvan /ellene kaja nélkül, de ha van rá mód, etetem 3óránként, a súlya miatt...

Tisztára úgy néz ki mint Olivér, és van egy szuper-édes képem kettejükről, amin ezt bizonyítani is tudom, de Olivér nem engedi, hogy feltegyem ide a blogra, szóval ha látni akarjátok, neki írjatok... :)

Este össze-vissza teszem le aludni, attól függően, hogy Olivér itthon van-e vagy sem, illetve hogy napközben hogy evett, és hogy Bercel hogy bírja a gyűrődést, de kb. este 8 és 10 között ágyba kerül. 2szer eszik éjszaka, de szerencsére rögtön visszaalszik etetések után, és reggel 7- fél 8kor kel.

Sokat mosolyog, és mivel Bercel jelenleg minden egyes szabad percemet magának követeli, Áron rendkívül hálás, ha kézben van, és rendületlenül mosolyog, ha valaki foglalkozik vele. :) És imádnivalóan mondja azt hogy "Eeeeeee" meg hogy "hágii"

Etus

Mit is mondjak magamról... mostanában elég fáradt vagyok, sokszor bealszom este valamelyik gyerekkel, és ez csak azért zavar, mert nem jut időm olvasni, netezni, írni a naplómba, rendesen Szentírást olvasni, stb. De bízom benne, hogy Bercel kis lelkében lassan visszaáll a "rend", és akkor nekem is könnyebb lesz.
Imádom a fiaimat, próbálok kiélvezni minden egyes pillanatot amit velük töltök, mert olyan gyorsan repül az idő!

Tudom, hogy idióta problémának tűnik, de engem nagyon zavar, hogy míg az anyák egy része csontsoványra fogy szoptatás alatt, addig a másik része (ebbe a kategóriába tartozom én is) hízik egy csomót... persze az eszemmel nem bánom, mert tudom, hogy a gyerekemnek ezzel jót teszek, hogy csak anyatejet kap 6 hónapos koráig, erős lesz az immunrendszere stb. de azért fáj, hogy 5 hét alatt sikerült 5 kilót felszednem... :( Na mindegy, kitartok amíg kell, aztán meg úgyis jön a tavasz meg a jóidő, és , megyek szépen futni... :)

Mindig is szerettem sütni, de mostanában sokszor ez a kikapcsolódás számomra, hogy sütök valamit. (Lehet hogy ez is közrejátszik abban, hogy hízok?!?! :))

Olivér

Tündér apuka, sokat segít. Kb. egy hete ő altatja Bercelt - ezzel felszabadít nekem egy jó fél órát esténként - nagy segítség tényleg. (Eddig csakis és kizárólag velem volt hajlandó elaludni Bercel)

Pár hete elkezdett egy Rendszergazda-tanfolyamot (OKJ-s). Másfél éven keresztül így nincs itthon kedd és csütörtök este (délután 5től este 9ig tart a tanfolyam, kb. 10re ér haza) - nem egyszerű, mert ezenkívül tanulnia is kell + mindig vannak beadandó feladatai, de ha már áldásomat adtam a dologra, megpróbálok örülni neki, és a hosszútávú hasznát nézni + nem berzenkedni, hogy alig van itthon.

Új elhívása van (több mint egy évig gyülekezeti misszió-vezető volt, és szerintem nagyon ügyesen csinálta!), ő a Vasárnapi iskola elnöke. Vicces, mert én meg Vasárnapi iskolai tanár vagyok, tehát egy helyen szolgálunk :)

Hát röviden ennyi... :) És bár az idő rossz, egyenlőre nem vagyunk betegek, juhhé! :)

Bercel és Áron 1 hónaposan :)

Hát nem édesek?!?! :) Jó régen raktam már fel képeket, és írni meg még régebben írtam, de egyre kevésbé tudok ellenállni Andika "sürgetésének", úgyhogy hamarosan giga-mega-hosszú beszámolóval jelentkezem! :)

Bercel a jelen állás szerint kaszkadőr lesz ha felnő. Mellékállásban pedig dalszövegíró... :) Itt az első saját szerzeményű dala, melynek címe: "Csinos!"
A szöveg: "Csinos, csinos, csinos, csinos,csinos... vége! :)
(Remélem mindenki érti a szöveg mögöttes tartalmát: Le az előítéletekkel! Nem az van, hogy ez csinos, vagy az csinos, hanem mindenki csinos... :) Egy zseni a gyerekem :)

Szerelmetes fiaim, akikben én gyönyörködöm :)

Mivel szoktam méregetni, hogy mennyit eszik Áron (nem egy nagy evő, 6szor eszik csak egy nap) természetesen Bercelt is mindig meg kell mérni... :)

Kis mókusom... imádom amikor hisztizik... olyan cuki feje van olyankor :)

Együtt mentünk vásárolni - CSAK MIT KETTEN EDÜDŰ (egyedül by Bercel :))

Jóllakottan

Áron apával

Bár szakad az eső, a fiúk (mínusz Áron) mennek Istentiszteletre :)

(Elmaradt képek)
Szülés előtt 2 nappal, Vali-mami szülinapján

Szülés előtt 1 nappal felugrottak hozzánk apáék
Veve és Bogi

Bercel az imádott ping-pong ütőjével, amit a papa hozott neki

Vali-mami és Bogesz

A fürdés nem nagy kedvenc...

Mi szeretjük, mert fürdés után jól be lehet lőni a gyermek séróját :)

Játszótéri baleset...

Bercel szeretne mindent csinálni, amit én csinálok Áronnal... :)

Már nem emlékszem miért, de itt nagyon örült :)

Cumi kontra ujjszopás??
Köztudott, hogy én alapvetően cumi-párti vagyok, mert azt el tudom venni a gyerektől, illetve tudom szabályozni, hogy alváshoz van cumi, egyébként meg nincs és kész (Bercelnél nagyon bevált ez a módszer), az ujját viszont nem tudom a gyerektől elvenni, hogy ne szopizza állandóan...a dilemmát az okozza,hogy Áron viszont teljesen odavan az ujjáért... (persze csak akkor, ha nagy nehezen beletalál a szájába... :)) A cumit is elfogadja mondjuk, de annyira nincs oda érte mint anno Bercel... na mindegy, meglátjuk mi lesz :)

Szüléstörténet – Áron

Eredetileg 2009 szeptember 21-re voltam kiírva, de ez a dátum még a terhesség elején változott, ugyanis a kora-ultrahangok alapján Áron baba egy héttel fiatalabbnak mutatkozott, így a kiírás 2009 szeptember 28-ára módosult.
Maga a terhesség nem volt egyszerű, mivel már 16 hetesen újra kijött a lágyéksérvem, és nagyon fájt, csak sérvkötővel tudtam létezni, reggeltől estig rajtam volt, és éppen ezért nehezebben mozogtam, nem voltam a legjobb formában... ehhez jött a nyugtalan-láb-szindróma kb. a 24. héttől (restless leg syndrome), ami miatt nem tudtam aludni éjszaka, volt hogy hajnali 4kor még fenn voltam, és már sírtam a kimerültségtől... ettől függetlenül hálás voltam azért, hogy terhes lehetek, mert tudtam, hogy a végeredmény, a kis Áron majd mindenért kárpótol.
A lágyéksérvem miatt 2 különböző sebésznél is jártam, és mind a kettőtől kaptam egy papírt, hogy nem javasolják a természetes szülést, mert a kitolásnál kizáródhat a sérv, tehát a javaslat: császár. Na ez az, amit én nagyon nem szerettem volna... persze ha szülés közben bármilyen komplikáció felmerül, egyértelmű, hogy vágjanak, de „csak” azért, mert sérvem van, rutinszerűen ne... Szerencsére nagyon jó fej (és nagyon természetesség-párti!) orvosom volt, aki mindent megtett azért, hogy természetes úton szülhessek. Beszélt többször egy professzor kollégájával, és végül abban maradtak, hogy megpróbálhatom a „rendes” szülést, de csakis és kizárólag sérvkötőben, és ha bármilyen komplikáció fellép, császár.
Kb. a 36. héttől már nagyon odavoltam fizikailag, de abban a kiváltságban volt részem, hogy valaki mindig jött és segített, Veve, Juli, Fanni, Móni, Vali-mami, Anna-mama, és még sorolhatnám. Az utolsó „áldozat” Vali-mami volt egyébként, aki szeptember 21-én felutazott hozzánk biztos ami biztos alapon; ha mégis elindulna Áron az eredetileg kiírt időpontban, akkor legyen kire hagyni Bercelt.
De Áron csak nem akart jönni... eltelt egy hét, eljött szeptember 28-a. Akkor már minden éjjel jóslófájásaim voltak, és mindig úgy gondoltam, hogy na talán ma megszülök... hát nem szültem... :) Pedig szeptember 28-án még moziba is elmentünk Olivérrel... (biztos emlékeztek, hogy anno Bercel 2007 június 13-ra volt kiírva, és aznap este megnéztük moziban a Shrek 3-at 8perces fájásokkal, reggelre pedig megszületett Bercel :) ) De most ez sem működött, és én kezdtem egyre depisebb lenni, mert már nagyon elegem volt, csak azon csodálkozom, hogy Olivér néha nem dobott ki az ablakon... egy csöppet ugyanis kiállhatatlan voltam... :) Szegény Bercelt is megviselte a várakozás, mert én már jó pár napja mondogattam neki, hogy majd nemsokára megszületik Áron, és ő akkor majd a Vali-mamival meg az apával lesz itthon, én meg Áron babával a kórházban stb. És szegény már nem értette, hogy most akkor mi van, éjjelenként felsírt, és amikor egyik reggel NST-re mentem, és mondtam neki, hogy megyek a kórházba a doktor bácsihoz, teljesen bepánikolt, azt hitte hogy akkor már haza se jövök...
Mivel szeptember 28-án (hétfőn) sem született meg Áron, 2naponta NST-re kellett mennem a város másik végébe, naaaaaaagyon örültem neki... :) Pénteken reggel is voltam NST-n, meg ultrahangon is, és megbeszéltük a dokimmal, hogy elvileg hétfőn (ha addig nem szülök) be kéne feküdnöm a kórházba. Mondtam, hogy ha nem muszáj, én ettől eltekintenék, mert a 2éves fiamnak bőven elég lesz az a 3 nap amit a szülés után a kórházban töltök, nemhogy még ezen felül x napot feküdjek ott... végül abban maradtunk, hogy ha a leleteim rendben lesznek, akkor szerdáig húzhatom otthon saját felelősségre, de csütörtökön mindenképp be kell feküdnöm. Pénteken este (október 2-án) úgy feküdtem le aludni, hogy ez a gyerek már örökre benn marad, nem foglalkozom a dologgal és kész :) Szombaton a terv az volt, hogy Bercel Állatkertbe megy Vali-mamival, Julival, Anna-mamával és Andikáékkal, délután meg ki Dunaharasztiba Andiékhoz, mi pedig Olivérrel eltöltünk egy romantikus napot. Hát végül is együtt töltöttük, de romantikusnak nem mondanám... :)
Szombat reggel fél 5 körül arra keltem, hogy érezhető fájásaim vannak. Nagyon nem hatott meg a dolog, 2 hete voltak ilyen jóslófájásaim, de azért nézegettem az órát, hogy hány percesek, de mivel 25-20 percesek voltak, békésen aludtam tovább. Bercel reggel 6körül átmászot hozzánk, és odabújt mellém, nagyon kis cuki volt, összebújva aludtunk 8ig. Ekkor már 10 percesek voltak a fájások, de nem voltak egyáltalán vészesek, csak rendszeresek. Amikor 8kor felkeltünk, és vízszintes helyzetből függőlegesbe kerültem, a fájások egyik pillanatról a másikra 5percesek lettek, és erősödtek. Elkezdtem összekészíteni Bercelt az Állatkerti kirándulásra, és közben nézegettem az órát. A fájások csak jöttek 5percenként. Nem voltak gázosak, de azért már meg-meg kellett állnom amikor jöttek. Elmentek Bercelék az Állatkertbe 9-kor, én meg mondtam Olivérnek, hogy lehet hogy ma végre szülünk. :) Felhívtam a szülésznőmet, és megbeszéltük, hogy beülök egy kád vízbe, ücsörgök benne egy fél órát, aztán meglátjuk elmúlnak-e a fájások. Így is lett, és nem múltak el, sőt, 4percesek lettek és erősödtek. Újra hívtam a szülésznőmet, és megbeszéltük, hogy irány a kórház, ez fél 10 körül volt. Felhívtam Mónit, hogy mik a tervei délelőttre, és hogy ahelyett, hogy vasárnap NST-re visz (ebben maradtunk pénteken), nem vinne-e inkább ma szülni? :) beleegyezett, így nem sokkal 10 után el is indultunk a kórházba.
A történethez hozzátartozik, hogy reggel éhes voltam, de nem kívántam semmit ami otthon volt, egy sima zöld almától is rosszul lettem (a kedvencem pedig!), de abban maradtunk Olivérrel, hogy mievl nemsokára szülünk, muszáj ennem valami, különben nem fogom bírni. Erre kitaláltam, hogy márpedig én egy dolgot tudok most megenni, mekis sajtburgert (szigorúan hús nélkül) sült krumplival! Olivér kiakadt, hogy nem vagyok normális, de én csak ragaszkodtam a sajtburgeremhez... így a kórház előtt beugrottunk a tőlünk nem messze lévő McDrive-ba. Egészen pontosan negyed 11-re értünk oda, akkor még elviselhetőek voltak a fájások, de amikor jöttek, (4-5 percenkent), akkor Olivérnek már masszíroznia kellett a derekamat. Nem tudom mennyire vagytok „meki-ismerők”, ezért leírom, hogy a mekiben délelőtt fél 11 előtt nem lehet sajtburgert venni, csak reggeli toast-okat. (Mert a toastokhoz át kell állítani a toastereket, amiben a zsemléket nyomják össze). Mindegy, a lényeg, hogy mivel negyed 11-re értünk oda, nem kaptunk sajtburgert... Olivér felvetette, hogy akkor talán inkább menjünk a kórházba... de én mondtam hogy NEM, én a sajtburgerem nélkül nem megyek sehova! Erre még egyszer odamentek a Mónival a pulthoz, és mondták a managernek, hogy itt vagyok én, mindjárt szülni fogok, nem lehetne-e esetleg, hogy amíg nem lesz fél 11 elkészítik a kajámat, hogy aztán mehessünk?? Mire a manager hátrakiabált a konyhába, hogy: „Itt van egy kismama, aki mindjárt szülni fog, azonnal csináljátok azt a sajtburgert!!!!!!” Enyhén vicces volt... no comment... :) Így pontban fél 11-kor el is indulhattunk a kórházba. Útközben is jöttek a fájások, és ha jöttek, Olivérnek masszíroznia kellett a derekamat, de még nem haltam bele a dologba, szóval biztos voltam benne, hogy ez még eltart egy darabig.
Fél 12-re értünk a kórházba, ahol kis várakozás után megvizsgált a doki, akivel közöltem, hogy ha azt merészeli mondani, hogy szűk egyujjnyira van nyitva a méhszáj vagy valami hasonlót, akkor én fogom magam és hazamegyek... :) De szerencsém volt, már háromujjnyira nyitva volt a méhszáj, így biztos lehettem benne, hogy ma szülünk! :) Kértem beöntést, utána beengedték Olivért, és kaptunk egy kis szobácskát ahol szenvedhettem :) A magzatburok még nem repedt meg, így egész elviselhetőek voltak a fájások (mármint a végéhez képest...), de azért már szenvedtem rendesen, Olivérnek fájások alatt maszíroznia kellett a derekamat, én az ágyon feküdtem félig ülő helyzetben, és egyik oldalamról a másikra fordultam a fájások között. Kb. fél 1-kor bejött megvizsgálni a doki, és közölte, hogy bő 3ujjnyira van nyitva a méhszáj. Mire kiakadtam, hogy 1 óra szenvedés után eddig sikerült jutni??? Meddig leszünk itt??? Áááááááááááááá! De mondta a doki, hogy ne aggódjak, minden szépen halad, nemsokára negrepeszti a burkot ha addig nem reped meg, és az is felgyorsítja majd a dolgokat. Amíg a doki meg a szülésznő nem volt benn a szobában, én gyorsan leoperáltam magamról a sérvkötőt, mert nagyon kényelmetlen volt abban feküdni/vajúdni... persze amint visszajött a doki, Olivér jól beköpött, mire a doki mondta, hogy márpedig azt vissza kell tennem, hiszen ebben maradtunk, hogy ez az egy feltétele volt annak, hogy engedjék, hogy természetesen szüljek, tehát rakjam gyorsan vissza... Olivér felé küldtem egy megsemmisítő pillantást, majd kénytelen kelletlen felvettem a sérvkötőt, és úgy mindenkit magamban a pokolba kívántam, hogy mit szivatnak engem... :) Eltelt még egy óra, fél 2 körül megint bejött a doki, és mondta hogy 4ujjnyi a méhszáj, burkot fog repeszteni. Én legalább 100szor megkérdeztem, hogy de most akkor az fog nekem fájni? Mire mondta a doki, hogy nem, nem fogok érezni belőle semmit. De én nem tágítottam, mondtam neki, hogy inkább most mondja meg, hogy fájni fog, mert nekem arra lelkileg fel kell készülnöm... de csak erősködött, hogy nem fogok érezni belőle semmit. Én meg erősködtem, hogy de akkor is mondja meg ha fájni fog, MERT NEKEM AZT TUDNOM KELL :) (rájöttem, hogy annyira vicces vagyok amikor szülök... :)) Megpreszetette a burkot (amiből tényleg nem éreztem semmit), és onnantól kezdve persze még jobban fájt minden, akkor már csak négykézláb tudtam meglenni, úgy, hogy az alkarommal az ágyra rámaszkodtam, és szorítottam Olivér kezét/az ágy oldalát/mindkettőt, miközben kiabáltam Olivérrel, hogy masszírozza a derekamaaaaaaaat (mert szegény néha megcserélte volna a kezét... amihez mondjuk 3 másodpercre én masszírozás nélkül maradtam... Ááááááááááááá! Ja, és amint megrepedt a burok, iszonyatos hányinger jött rám, mondtam is, hogy én most hányni fogoooooook – szerencsésen odaértek az ágytállal, mire jó nagyot hánytam... csodás volt...
Kb. 2 órakor azt éreztem, hogy nyomnom kell, mondtam is a szülésznőnek, aki mondta hogy ok, ha úgy érzem, akkor nyomjak... a fájások ekkor már nagyon sűrűn jöttek, és szinte elviselhetetlenek voltak. Akkor már kiabáltam is amikor jöttek a fájások. Mondtam a szülésznőnek, hogy én ezt nem bírom tovább, mondja meg, hogy mikor lesz vége... mire mondta, hogy ő azt nem tudja megmondani... de én csak erősödtem, hogy akkor is mondja meg, MERT NEKEM AZT TUDNOM KELL! :) Erre mondta, hogy 3-ra meglesz a gyerkőc. Mire én: 3-ra?????? Addig én nem bííííííííírom ki! :)
Elég sokáig nyomtam, a szülésznő már látta a fejét, mondta hogy jéééééé mekkora haja van ennek a gyereknek! De csak nem akart megszületni, mindig visszacsúszott. Közben bejött a doki, látta hogy én négykézláb teperek az ágyon, és felvetette a szülésznővel együtt, hogy esetleg felállhatnék, vagy lefekhetnék a hátamra... mondtam, hogy ne is álmodjanak arról, én csak így bírom ki és kész. Rendesek voltak, nem forszírozták tovább a dolgot, csak csendben megjegyezték, hogy: hát, végül is, így is szültek már... aztán csak nem haladtunk tovább, úgyhogy a szülésznő ismét felvetette, hogy esetleg a hátamra feküdhetnék, mert már nagyon közel a cél, higgyek neki. Mondtam hogy NEEEM VAGYOK HAJLANDÓ, mire mondta, hogy csak bízzam benne, feküdjek a hátamra, és ha rendesen nyomok, megígéri, hogy 2 fájás, és kijön a gyerkőc. Mivel egyébként tényleg bíztam a szülésznőmben, nem véletlenül választottam őt megint a szüléshez, végül belementem a dologba, nyomtam mint állat, 2 fájás, és valóban megszületett Áron délután 2:54-kor 3550 grammal és 56 centivel. Sajnos megint nem sikerült a gátvédelem, lett egy kb. 2 centis gátsebem, amit akkor és ott a szülőszobán nem bántam, utána annál inkább... mert fájt... és mert megint nem tudtam rendesen ülni... mondjuk hamarabb gyógyult, és felennyira sem fájt úgy mint anno Bercelnél, de azért fájt...
Összevarrtak, és még kb. másfél órát voltunk 3asban a szülőszobán. Utána én kitaláltam, hogy mielőtt bemegyek a kórterembe, elmegyek zuhanyozni. A szülésznő megkérdezte, hogy nem szédülök-e, mondtam hogy áááááá dehogy, megyek zuhanyozni és kész. A szülésznő odaállt azért mellém biztos ami biztos, hogy karoljak belé. Így is lett, tettem 3 lépést, aztán szépen elájultam... :) Nem voltam sokáig eszméletlen, csak pár pillanat volt, de már a szülőágyon feküdtem mikor magamhoz tértem, először azt sem tudtam hol vagyok, még álmodtam is azalatt a pár másodperc alatt... :) Hát így esett, hogy nem hagytak zuhanyozni... :) Bevittek a kórterembe, elköszöntem Olivértől, aki hozott nekem még kaját+innivalót, majd pihentem egy kicsit, és megpróbálkoztam még egyszer a felkeléssel, hogy elmenjek zuhanyozni, de legalábbis pisilni. Ismét elájultam, pedig fel sem álltam, csak az ülésig jutottam, úgyhogy így jártam... :) A lelkiismeretes szobatársam persze riasztotta a nővéreket, hiába mondtam hogy már jól vagyok... Aztán hívtam anyáékat, hogy inkább mégse jöjjenek be este Bercellel (akkor már úton voltak a kórházba Andiékkal), mert én nem hogy rendesen nem tudok foglalkozni Bercellel, de felkelni se tudok az ágyból... ez úgy este 6 körül volt egyébként, Áron a csecsemősosztályon aludt. Én is aludni akartam, de nem bírtam, és nem tudtam miért. Aztán rájöttem, hogy azért nem, mert nincs mellettem az én kis másodszülöttem... Összeszedtem minden erőmet, és felkeltem, kimentem pisilni, majd megnéztem Áront a csecsemősosztályon. Este fél 10-kor összeszedtem magam, és elmentem Áronért, onnantól kezdve végig velem volt.
Vasárnap délelőtt bejött hozzám Bercel (is), olyan kis cuki volt, és nagyon ügyesen kezelte a helyzetet. Azt mondjuk zokon vette, hogy Áront csak üvegfalon keresztül nézhette, és hogy én nem megyek vele haza... hazafelé sírdogált is, de aztán otthon megnyugodott. Hétfőn is bejöttek, kedden meg már mehettünk is haza.
Hát ennyi „dióhéjban” :) Összegzésképpen még annyit, hogy bár a szülés megint nem volt egy lányálom, és fájt mint állat, ha össze akarom hasonlítani hogy anno Bercellel milyen volt, akkor a Bercel születése egy 10-es skálán 10-es (a 10 a legrosszabb) volt, ez a mostani pedig mondjuk egy 6-os... tehát azért könnyebb volt jóval. Szerintem főleg azért, mert tudtam, hogy mire számíthatok, és ezért jobban tudtam kontrollálni magamat, jobban tudtam figyelni a légzésemre (mihez képest... azért így is majdnem végig zsibbadt a kezem-labam mert kapkodva vettem a levegőt... :)) stb. És gyorsabb is volt ez a 2. szülés, hiszen fel 12-re értünk a kórházba, 3 előtt meg már a kezemben is foghattam Áront, tehát végül is maga a szülés 3 óra alatt lezajlott. Nem volt egyszerű, de bátran mondhatom, hogy ilyen szülést kívánok mindenkinek! Beavatkozás-mentes, szabadon hagynak vajúdni úgy és ahogy neked jó, és nem utolsósorban „gyors”!

Hát nem édesek?? :)

Anna mamával

Bercel, mint gondoskodó báty: dugdossa szegény Áron szájába a cumit ha kell, ha nem :)

Tesók

Itt szoktam etetni Áront - Bercel néha elfoglalja a helyem... :)

A boldog és büszke bátyó

Bercel egész jól viseli a kis életében történt változásokat, de azért vannak jelek arra vonatkozólag hogy néha több figyelemre vágyik... első nap otthon, én éppen etettem Áront, Bercel pedig kiöntötte az összes hintőport a szoba közepére, és abban tapicskolt...

Aztán bement a nagyszobába, és a szoba közepére öntötte az öszes játékát...

"Vadi"-mamival :) (Bercel mondja így)

A talicskával, amit Áron hozott Bercelnek

Fannival

Julival

Indulunk haza a kórházból

Mónival - ő vitt minket be a kórházba, és onnan haza is

Ezzel a szép felirattal várt minket itthon Bercel és Vali-mami